Berlin és Moszkva között – a dél-szlovákiai Levente mozgalom egyik tagjának nehéz sorsa. Audio-videó interjú írásos összefoglalója

Amikor a front 1944 végén megközelítette Deákit (Diakovce, Sellye járás), Merva Arnold szülőfaluját, megkezdődött a leventék kényszerbevetése a Német Birodalomban: „Valami főokos kitalálta, hogy a magyar fiatalságot meg kell menteni a betolakodó orosz hadsereg elől. Hogy mi leszünk a jövendőnek a megalapítói, végrehajtói. Deákiról háromszor vittek ki leventéket Németországba, de hogy mennyi volt az összlétszám, nekem arról fogalmam sincs. Beszéltem olyan sráccokkal, akik Peenemünde szigetén is voltak, ahonnan a V2 rakétákat indították Londonra. És az rettentő veszélyes hely volt, mert az angolok teljesen tisztában voltak mindennel. Nem tudták soha, hogy melyik pillanatban jön a bombázás, ami lesöpri az egészet. Voltak olyanok például, akik légelhárító kiképzést kaptak flakkokra, ezekre a kis, négycsövű légelhárító ágyúkra. És hogy a srácok úgy élvezték, mikor lehetett fordítani az ágyút és lőni a vadászgépre. Hát ilyen a gyerek.“

Merva Arnold a második deáki csoporttal ment el Németországba, de a vonaton a környező falvakból is voltak leventék: „1945. január 5-én este lefeküdtünk, éjféltájban dobolnak. Holnap reggel hatra minden levente tizenöt évtől egészen a katonakorig, aki otthon van, köteles megjelenni a községháza előtt, három napi élelemmel, meg friss fehérneművel, és mennek ki Németországba. Természetes, mint akkor mindig, hozzá volt téve, hogy ‘főbelövés terhe alatt‘. Persze a nagy sírás, az utcában voltunk többen így fiatalok.“ Az út a Vág mentén, a Jablunkai-hágón keresztül vezetett Drezdába, ahol a transzport délre fordult, és Ústí nad Labem-en keresztül Chebbe ért, ahol kettévált. A diákság észak felé folytatta útját Berlinbe. A vasúti hálózat zsúfoltsága és károsodása miatt az út több mint két hétig tartott.

A céllállomás Schönwald volt, egy katonai repülőtér Berlintől nyugatra: „A reptéren dolgozgattunk, ott is már erődítményeket ástak. Messerschmittek, meg aztán a Focke-Wulfok szálltak le ott, de voltak ottan azért nagyobb gépek is. Ferde lejárókat ástunk, de olyan széleseket, hogy még a szárnyaik is belefértek. Így a dolgozgatás közben még mindig nem fogtuk fel igazán a helyzetünket. Mert Németország már akkor, azt lehet mondani, térden állt, le volt teljesen gázolva.“

A háború utolsó napjaiban az ostromlott nagyváros élete abszurd körvonalakat öltött: „Romokban volt ott minden és azon a részen civilt alig lehetett látni – aki nem menekült el, az mind a pincékben élt. A felső emeleten szabadon garázdálkodhatott akárki, az lakatlan volt. És megint, a német szervezettség, amit csodálni lehetett – előtte bombázás, másnap reggelre az utca el volt takarítva. A romhalmaz jobbról-balról, de az utak tiszták voltak, a közlekedést fenntartották az utolsó napokig. És még akkor is történtek olyan őrültségek.  Volt  ott  egy  visszatérőfigura.  Egy  SS  tiszt.  Félrecsapott  német sapka, lehúzva, vagányan nézett ki, a lovagkereszt a nyakában, a jobb szeme bekötve, a bal keze az csak egy kampó volt. A jobb oldalán keresztbe vetve a géppisztoly, és az csak úgy járkált, nem tett páncélsisakot a fejére, mert az mégis valamit védi a fejet. Nem védte magát semmitől, felőle jöhetett akármi. Az embernek az volt a benyomása, ez keresi a halált, ez már csak azt keresi, hogy őt hol érheti valami. Egyszer nagy lövöldözés volt, és ez meg a tűz alatt fogta magát, és átment a Heerstrassén. Pattogtak körülötte a lövések, minden, és nyugodt lélekkel átment a másik oldalra, ahol aztán a fák között láttuk elmenni. És nem érte el a golyó, pedig ott lőtték. Lehet, hogy már senkije se volt. Lehet, hogy már ő élt egyedül a családjából, és mindenfélét átélt, mert ahogy a karját meg a szemét elveszítette, az nem gyerekjáték volt. Ők akartak lenni a minden, és semmivé váltak.”

Merva Arnold a következőképpen emlékszik vissza első közvetlen találkozására a Vörös Hadsereg katonájával: „Egyszer csak a bokrok közül megszólalt valaki: ‘Sztoj! Ruki verch!‘ Először csak egy géppisztolycsövet láttunk, aztán kilépett egy katona, mert látta, hogy megálltunk, és feltesszük a kezünket. Egy fiatal srác volt, egy barna, nagyon jóképű gyerek, olyan idős lehett mint mi, vagy még fiatalabb, persze ő már öreg frontharcos lehetett, kitudja már mióta volt katona. Odajött hozzánk: ‘No, uri máte?‘ Uhr az németül van, órát jelentette. Mutattuk, nincs Uhr, nincs órám. Akinél volt, attól elvette, mert valami hatan-heten mentünk abban a csoportban. Nekem egy háromszínű zseblámpa lógott itt a szíjamon, piros, zöld, meg nem tudom milyen színt lehetett váltani, talán fehéret is. Nagyon tetszett nekem, hát olyasmi nekem itthon nem volt. Elvette, felkattintotta, tetszett neki, zsebre vágta, és kész.“

A tíz fogolytábor közül az első, amelyben Merva urat fogva tartották, egy hatalmas cementgyárban volt, Rüdersdorfban, Berlintől keletre. Itt kezdődött a katonák foglyokká válása: „Aztán kihirdették, hogy minden szőrzetet el kell távolítani, mindenkinek kopaszra kell borotválni a fejét. Hát mivel? Aztán voltak olyan életlen borotvák, szűz Mária! Mikorra nekem is lenyúzták a hajamat, a fele bőr is ott maradt. Aztán az orvosi vizit, hát az is egy csoda jó volt. Mentünk be, hát az az orvosnő, még most is úgy előttem áll, bitangul ki volt öltözve: magas sarkú fehér szandál volt a lábán, fekete selyemharisnya, ez a nagy kék szoknya, ami az orosz nőknek szokott lenni, és olyan zöld gimnasztyorka, az az ingféle, amibe úgy kell belebújni, felül van három gomb rajta. És vörös haja volt hozzá, a szipkában cigaretta, azt szívta, az isten akárhova tegye! Hát az a benyomás, mikor megláttam, hogy ez a doktornő? Hát doktornő! Akinek a farán még volt egy kis fognivaló, az volt az első osztály, aki már csont és bőr volt, az volt a másod-, harmadosztály, és akit már úgy vittek be, az a disztrófia, és kész.”

Június végén egy transzportot állítottak össze, hogy a foglyokat Poznańba szállítsák. Ott egy teljesen felszerelt hadifogolytábor várta őket, amely már az első világháború alatt is működött: „Mint kiépített táborban, ott is voltak vécék. És mint a vécékben általában, mindenhol falfirkák voltak, ott olvastam egy szlovák feliratot, az volt, hogy ‘Podľa čistoty záchoda poznáš kultúru národa‘ – a vécé tisztasága mutatja a nemzet kultúráját. És hogy ez mennyire igaz, később aztán rettenetesen beigazolódott, amikor olyan primitív, civilizációtól mélyen messze aluli környezetekben voltunk.  Hogy mit jelent a tisztaság, és annak a megőrzése – amíg tud törekedni az ember a tisztaságra, addig van remény a visszatérésre, addig van remény a megmaradásra. Mikor már föladta, akkor előbb-utóbb elpusztul, akkor már csak a szerencse mentheti meg, mert akkor már saját emberségéből nem tud talpra állni. Szörnyűséges helyzetek voltak. És akkor sokszor visszaemlékeztem erre a mondatra. Ott már aztán kultúráról nem volt szó.“

Július végén a foglyok egy részét vagonokba rakták, és megkezdték a több mint kéthetes utat a Szovjetunióba és az azt követő karanténba – és a foglyoknak a vagonban kellett maradniuk: „Ha az ember több mint egy hónapig vagonban van, az egy elképesztő dolog. Be voltunk préselve negyvenen-ötvenen egy vagonban, abban már priccsek nélkül, tehát csak a talajra voltunk hagyatkozva, a deszkán feküdtünk. És ráadásul, a karantén alatt már jobb kaját kaptunk – a zsírt nem ismerik ők – olajos ennivalót adtak. Csak egy valamiről feledkeztek el, hogy ha enni adnak, ottan vécére is kellene menni. Aztán csináltak egy ilyen kifolyót. Nekem olyan szerencsém volt, hogy én legalább a vagon végében voltam. De akik ott feküdtek közvetlenül mellette, mikor aztán adták ezt a zsírosabb kaját és hasmenés lett belőle – nem járványos, hanem természetes – hogy hogyan volt az ott, elképzelhetetlen. Aztán augusztus legvégén, mikor az volt, hogy ki kell szállni a vagonból, akkor aki kiugrott – ‘ki vagyok én!‘ – az össze is csuklott mint a colstok, nem volt erő már a lábunkban.“

1945 szeptember elején kezdődtek Merva úr életének legrosszabb hónapjai. A helyszín: 12-es számú grazsdanszki (polgári) láger, Baranavicsi, Fehérorosz Szovjet Szövetségi Köztársaság: „Levetkőztettek bennünket, mindenkinek maradt egy nadrág, egy blúz, egy ing, és egy alsónadrágja, ha volt. Ez volt az egész. A lábbelit azt nem osztották, hanem leöntöttek egy autóról egy rakás mindenfélét. De hát az meg se közelítette azt, ami nekünk volt. Nekem két ballábas tornapapucs jutott. Az egyiket felhúztam a jobb lábamra, a másik meg legalább öt számmal nagyobb volt – felkötöttem a bal lábamra, és ezzel mentünk neki a télnek. Két hét alatt leszakadt, de mivel akkor fával dolgoztunk, faragtunk magunknak talpakat fából, vastagot, nehogy hamar elkopjon, arra valami gurtnit, valami kötélt, és azzal jártunk. A sebek, amit az a gurtni csinált, évekig nem tudtak elmúlni, mert a fa az nem hajlik ugye, a lépés az nyilván mindig a gurtnin volt, hát az szörnyű volt. És úgy voltunk egészen november elejéig. Csak november elején, mikor már a nagy őszi esőkön túl voltunk, akkor kaptunk ruházatot, már amilyet kaptunk, amit a svéd meg mindenféle hadseregek ledobtak magukról.”

Bár a korábbi gyűjtőtáborokban is alkalmi munkákra használták a foglyokat, a rendszeres munka csak a Szovjetunióban kezdődött. Egészen abszurd helyzetek alakultak ki azzal kapcsolatban, hogy egy olyan környezetben, ahol minden az állam tulajdonában van, előbb-utóbb kialakul a korrupció és a lopás: „A fát, amit lehetett, kitermeltek, és oda hordták a vasút mellé, nem az állomásra. Mikor nem jött vonat, kitolták a szerelvényt, és aztán gyorsan meg kellett a fával pakolni néhány vagont. És mikor tíz nap alatt majdnem az egész szerelvényt telepakoltuk, kiderült, hogy nincs engedély, a fát úgy lopjuk! Akkor behúztak az állomásra bennünket,és le kellett dobálni a rengeteg fát, hát ez szörnyű volt!“

Az  éhség,  amelyet  a  foglyok  Németországból  örököltek,  a  kemény  munkának köszönhetően egyre súlyosabbá vált. Az idő előrehaladtával egyre inkább az élelem került a foglyok figyelmének középpontjába: „Egyszer nagy lármát hallunk onnan középről, a bejárattól. Hát úristen, egy olyan körülbelül velünk egyidős megtermett német srác volt, és azt ütötték, püfölték. Ellopta valakinek a kenyerét. A gyerek már lezuhant, és akkor is csak tovább rúgták, ütötték. Másnap a gyerek meghalt, mert állítólag a veséi szakadtak le. Szóval ezt láttam, egy darab kenyérért! Azt ettük, amit kaptunk, az pedig túl kevés volt. Ott igazán a kenyér volt az egyetlen dolog, ami talán még tartotta bennünk a lelket, és ha valaki az ellen vétett, ott nem volt aztán Péterbácsi.”

A másik valóság, amellyel a foglyoknak meg kellett küzdeniük, a higiénia hiánya volt: „November elejétől egészen olyan február 20-ig, mert 17-én vették át a lágert, nem voltunk fürdőben. Ez azt is jelenti, hogy nem volt tiszta fehérneműnk ez alatt a majd négy hónap alatt, mert ott a rendszer úgy volt, hogy a fürdőben adtak fehérneműt. Nem tisztát, de ott lehet cserélni. Mosakodni nem tudtunk, a lágerben nem volt víz, az egyetlen vízforrás egy leromlott iskolának az udvarán volt ott a szomszédban, onnan hordtak a konyhára vizet, annyit, amennyi a főzéshez kellett. Mosdás, fürdés nem volt, esetleg hogyha a hóval megdörgölte az ember az arcát. És közben mindenféle betegségek voltak. El lehet képzelni azt az állapotot.“

A rossz tényezők összessége – a kimerítő munka, elégtelen táplálkozás, katasztrofális higiénia – az emberi szervezet legyengüléséhez és a különböző betegségekre való nagyobb fogékonysághoz vezetett: „Aztán elkapott bennünket a járványos hasmenés. És nem volt semmi orvosság. Volt egy orvosunk, az oroszok szemében az orvos óriási tekintélynek számított, mindegy volt, milyen a nemezetisége, csak orvos legyen. Volt egy rendelője, ilyen keskeny szobácska, abban volt egy szanitéccel. Az meg állítólag borbély volt, de nem számított, ők voltak az egészségügyi személyzet, akinek gondoskodni kellett rólunk. De abszolút tehetetlenek voltak. Orvosság nélkül az orvos legfeljebb azt mondhatta, hogy ‘imádkozzon, hogy megmaradjon‘, de még az is hiába volt. Rettenetes volt. Mikor október közepén elkezdődött a járványos hasmenés, és az egy hónapig eltartott, akkor bizony hullott a nép igazán, mint ősszel a légy.“

Hogy mennyire összefügg a hadifogoly sorsa a hatalmat birtokló fogolytartó jellemétől, az már sokszor bebizonyosodott. Február második felében a régi, kegyetlen táborparancsnok helyett egy új, hadnagyi rangban lévő tiszt vette át a 12-es tábort. Érkezése után jelentősen javultak az életkörülmények: „Február 17-én átvette a lágert egy hadnagy, úgy tapasztaltuk, hogy tisztakezű, becsületes ember. Mert az előző vezetőség mindent ellopott tőlünk, hiába kaptunk ellátást – amit lehetett, elloptak és eladtak. Tehát olyan ötszázhúsz embert vettek át szeptember 5-én, február 17-én százhetven, százhetvenöt embert tudtak átadni. A többit elvitték, vagy mint beteget, vagy egyszerűen ott a láger mögött a hó alá voltak bekaparva. Az szerencsésnek mondhatja magát, aki túlélte. Ha nem lettem volna fiatal, vagy valamiképpen az átlagnál szívósabb, én se maradok meg, mert akármelyik betegségembe bele lehetett volna pusztulni.“

Az új kavpenicai táborban megkezdődött a Moszkvát Berlinnel összekötő távolsági út építése.  A hatalmas mennyiségű föld  megmozgatását  a felszerelés hiánya miatt ismét a foglyok tömegére bízták: „És akkor a normákat mi őrült módon emeltük. Ez volt a nagy marhaság. Az oroszok ezért nem szerettek minket, mondták is, hogy ‘ti haza fogtok menni, de a normát itt felemelitek, aztán az itt marad nekünk, és nekünk meg csinálni kell végig‘. Igazuk volt, száz százalékig igazuk volt. De minket csak bíztatni kellett, „fél köbméterrel többet fogsz csinálni és akkor tíz dekával nagyobb kenyér lesz“. Mikor Kalpenyicán elkezdtük, akkor a noszílkával két embernek 1,2 köbméter volt a norma, két hónap alatt már két és fél köb volt.“

Merva úr felfedezte, hogy nem csak a foglyoknak volt nehéz sorsuk a táborokban: “Arisztolnak hívták az egyik őrt, és így beszélgettünk. Nem hogy jóban voltam vele, csak így elbeszélgettünk egy kicsit, hogy megértsük egymásnak a viszonyait, helyzetét. ‘Mikor jöttél hazulról?‘ – kérdi tőlem. ‘Ajaj, már két esztendeje lesz.‘ – ‘Hát mit akarsz, én már négy esztendeje, hogy eljöttem.‘ – ‘Nem is voltál otthon?‘ – ‘Nem, nem‘ – azt mondja. Akkor már több mint egy esztendeje a háborúnak vége volt. Azt mondja: – ‘Kapok tíz napot. Én a tíz nap alatt haza se érek, nem még hogy vissza is tudjak jönni‘ – mert valahonnan kelet-Szibériából való volt. – ‘Ha nem jövök vissza, akkor katonaszökevény vagyok‘ – és ottan nincs Péterbácsi, mehet a gulágra. Ilyen volt az élet abban az időben, úgyhogy akik a másik oldalon voltak, akik őriztek minket, a maguk részéről épp olyan foglyok voltak, mert épp olyan tehetetlenek voltak, mint mi.”

A foglyoknak már 1945 őszén lehetőségük volt hazaírni, de válasz ekkor nem jött. Merva úr az első levelet 1946 novemberében kapta, amelyben édesanyja röviden megírta, hogy él és jól van. Azonban nem mindig érkeztek jó hírek otthonról: „Ferenc is megkapja a levelet, odamegy, átveszi, szinte reszketett a keze. Kibontja ott a Géza haverja mellett, elhalványul, összecsuklott. Géza elkapta: – Mi van Ferenc, mi történt? – Olvasd el. – Az volt benne, hogy „Kedves Ferenc, a leveledet megkaptam, de rossz helyre ment, ne haragudj, én már nem lakok ott“ – valahol az Alföldön, valamilyen kiskunsági tanyán lakott akkor -, „mert neked a holthíredet hozták, és a menekülő katonák közül megismerkedtem eggyel, és most már itt lakom. Ha akarsz, keress fel majd ha hazajössz“. Ilyenek is voltak. Talán akkor gondoltam először, akkor éreztem át azt, hogy nem nekünk a legnehezebb. Mi fiatalok ezt valahogy átéljük, hisz még a legtöbbünk, a velem egyidősek közül, független volt. Volt családunk, de azok a szüleink voltak, nem saját családunk volt. De volt, aki három, négy gyereket hagyott itthon, még a feleségét, és most már évek óta nem tud róluk, hogy élnek-e, halnak-e, mi van velük, érdemes neki még élni egyáltalán? Még az előtt is ott állt az élet, harminc-harmincöt éves korában ott hagyta őket, és három, négy éven keresztül semmit a világon nem tudott róluk. Hogy mit éltek át azok az emberek?” 

Néhány nappal a hazautazás előtt a foglyoknak meg kellett adniuk egy címet, ahová a Szovjetunióból való visszatérésük után menni akartak. Merva úr az utolsó pillanatban meggondolta magát: szülőhelye, Deáki helyett budapesti rokonainak címét adta meg. Amikor már a vonatra vártak, egy katonai dzsip érkezett az állomásra: „Egyszer csak jött egy katonai dzsip. Kiugrált belőle három-négy tiszt, reflektorral világított ránk: – Most felolvasok neveket – azt mondta – azok álljanak ki. Elkezdte, valami húszat olvasott fel, a Horváth Andrist is, peredit. Szűz Mária, már sejtettem, hogy mi lesz ebből, mert nagyjából tudtuk  egymásról,  hogy  ki hova  tartozik,  kifelvidéki,  és ki nem.  Hát a felvidékieket, a csehszlovák területre valókat olvasta ki. Most aztán vagy mi nem megyünk haza, vagy ezek. De már minden arra mutatott, hogy mi megyünk haza. Aztán később a Horváth Andrissal kapcsolatban voltunk, ő mondta, hogy olyan három héttel később ők is azért hazaértek, még május folyamán itthon voltak. Malackán, vagy hol volt ilyen tábor, ahova vitték ezeket, akik Szovjetuniót megjárták.“

A máramarosszigeti és a debreceni tranzittáborban tett rövid megállókkal Merva Arnold 1948. május 3-án érte el Budapestet. Néhány hét múlva visszatért szülőfalujába. Három és fél év után újra találkozott családjával.

Audio-videó interjú írásos összefoglalója

Gyűjtötte és feldolgozta: Kőrös Zoltán, Fórum Intézet, 2012-2018:

„Arnold bácsival (1925-2019) 13 interjút készítettem, ami 30 órányi anyagot jelent; a háborús és hadifogoly témát a Muzsika földjén című könyvben (90 oldal) publikáltam, ő az egyik főszereplője a Muzsika földjén című filmünknek, itt egy 40 perces részlet a több mint 5 órányi felvételből: https://www.youtube.com/watch?v=d16qIZSftUc”

Az anyag 2024-ben lesz kutatható.